facebook share google share twitter share youtube chanel
  • Magyar
  • Ukrainian
  • English
KMPSZ
+380-3141-43259
info@kmpsz.uz.ua
www.kmpsz.uz.ua

Szórványprogram

Erősebb a baltánál a fa…

Szórványban oktató pedagógusok konferenciája, 2012

Kárpátalján szórványvidéknek számítanak az egykori Máramaros, Ung, Ugocsa megye, valamint a Latorca, illetve a Borzsa völgyének magyarok által is lakott települései. Kisebbségtipológiai szempontból szórványtelepüléseknek tekinthetők ma már azok a városok is, ahol még néhány évvel ezelőtt is élénk magyar kulturális élet volt, és erős érdekérvényesítéssel rendelkező magyar közösség élt, mára azonban jelentősen csökkent a magyarok részaránya s az önszerveződés. Ezek alapján napjainkban szórványvidékként kell kezelnünk Ungvárt, Munkácsot, Nagyszőlőst, Visket, Técsőt, Aknaszlatinát is, ám igazi, „klasszikus” szórványnak elsősorban a felső-Tisza-vidéki településeket, illetve a Latorca-völgyi Szolyvát tekintjük.

A magyar nyelv ezekben a közösségekben a templomi, illetve a szűk családi nyelvhasználatra korlátozódott. Elsősorban a nagymamák-unokák nyelve volt a magyar.

A magyar nyelv iránti általánosabb, szélesebb körű érdeklődés és a tanulás első formái a nyolcvanas évek végén jöttek létre a szórványvidéken. A gyerekek szervezetten először a hitoktatás keretein belül találkoztak a magyar nyelvvel.

A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség megalakulása óta foglalkozik a szórványban élő magyar gyerekek nyelvélesztésével, anyanyelvi oktatásának szervezésével, koordinálásával. A szórványprogram elindítója, koordinátora a kezdetektől Punykó Mária volt, akinek áldozatkész odaadása, lelkesedése meghatározó volt a szinte minden szórványtelepülésen egyedi körülmények között megszervezett oktató munka elindításában, majd folyamatosságának biztosításában. Nyugdíjba vonulása után, 2013 óta a szórványprogram koordinátora Takács Mária.

A 2015/2016-os tanévben Kárpátalja szórványtelepülésein több mint 50 pedagógust támogatott szövetségünk, akik összességében közel ezer gyermeket tanítanak magyarul 18 településen (Kőrösmező, Szvidovec, Tiszabogdány, Vidricska, Rahó, Terebesfejérpatak, Gyertyánliget, Nagybocskó, Bustyaháza, Huszt, Királyháza, Fancsika, Sásvár, Tekeháza, Csomafalva, Kovászó, Kerepec, Szolyva).

A KMPSZ munkatársai állandó munkakapcsolatban vannak a helyi tanárokkal, módszertani tanácsokkal, tankönyvekkel, segédanyagokkal, lehetőség szerint szemléltető és technikai eszközökkel látják el a pedagógusokat. Szavalóversenyeket, táborokat szervezünk a gyerekek számára.

Rendszeresen foglalkozunk a vasárnapi iskolák tanárainak továbbképzésével. Évközi kihelyezett módszertani tanácskozásokat, nyári itthoni és magyarországi továbbképzési lehetőséget biztosítunk számukra.

A vasárnapi iskolák eredményes munkájának tekintjük, hogy évről évre van szórványvidékről érkezett felvételizője a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának, akik reményeink szerint saját szülőföldjükre visszatérve ápolják majd hagyományainkat, s továbbfejlesztik a vasárnapi iskolákat. Jelenleg Rahóról, Kőrösmezőről, Husztról, Nagybocskóról, Aknaszlatináról van nyilvános és levelező hallgatója a főiskolánknak.

A Rákóczi-főiskola végzősei közül sokan vállaltak hosszabb-rövidebb ideig munkát a kárpátaljai szórványvidéken. A pályakezdés mindig nehéz, ám fokozottan érvényes ez azokra a pedagógusokra, akik a diploma megszerzése után – bár tudják, kortársaiknál sokkal nehezebb körülmények között dolgoznak majd – a szórványvidék iskoláiban, óvodáiban vállalnak munkát. Tiszteletre méltó hivatástudat és elkötelezettség jellemzi ezeket a fiatalokat, akik nemegyszer 200 kilométernyire az otthonuktól, idegen környezetben élesztik a már-már elfelejtett magyar szót, a hagyományokat, terjesztik a magyar kultúrát.

Hányszor hiányoljuk a fiatalok életéből saját valamikori lelkesültségünket, hivatástudatunkat, világmegváltó terveinket; azt a semmi máshoz nem hasonlítható lobogást és ragyogást, ami az ifjúkor sajátja s varázsa?! S hányszor kényszerülünk rezignáltan legyinteni: ma nem divat lelkesedni, nemes dolgokért égni, s ha nem akarunk értetlen tekintetekkel találkozni, mindezt ne is kérjük számon...

Néhány szórványvidéki pedagógus rácáfol ezekre a keserű gondolatokra, s erőt, hitet ad, példát mutat a könnyebb körülmények közt dolgozó pályatársainak. Szerencsére vannak követői Bilics Évának, Slájger Etelkának, Zelinszki Évának, Wizauer Magdolnának, Plutyinszkiné Gerzsenyi Ibolyának. Több mint 40 fiatal pedagógus dolgozott hosszabb-rövidebb ideig a szórványvidék magyar oktatási intézményeiben. Makkai Beáta 6 éven át tanított a rahói iskolában, Nagy Gyöngyi 5 évig a gyertyánligetiben, Illés Éva volt az első tanító nénije annak a 13 első osztályosnak, aki 2002-ben (több mint 80 év szünet után) magyar tannyelvű osztályban kezdhette meg iskoláséveit a kőrösmezői első osztályban. Dávid Ivett és Nagy Marianna ugyancsak „történelmet írt”, amikor példamutató lelkesedéssel és szorgalommal az első magyar óvodai csoport óvónőjeként nemcsak a gyerekekkel foglalkozott, hanem dolgozatot is készített Kőrösmező magyar népszokásairól, Szabó Zita gyertyánligeti óvónőként a gyerekek nyelvhasználatát kutatta, Takács Mária kőrösmezői tanítónőként kezdte, majd újjászervezte a bustyaházai magyar óvodát.

Kezdő pedagógusként nagy kihívás volt számomra, hogy 200 km-re a szülőfalumtól dolgozzak mint tanítónő. Édesanyám könnyes szemekkel indított útnak. Az első dolog, ami megdöbbentett, az a helyi magyarság összefogása, ragaszkodása a magyarságához. Felemelő élmény volt, amikor Szilágyiné Tóth Gabriellával, Micza Beátával, Molnár Melindával és Markó Nórával megszerveztük első farsangi bálunkat. Rengetegen eljöttek, fiatalok, idősek egyaránt. A mai napig fülembe cseng, magam előtt látom, ahogyan éneklik könnyes szemekkel a „Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a tó tükrén...” című népdalt. Ekkor értettem, meg, hogy mi a küldetésem, és hogy itt, a szórványvidéken van szükség a munkámra. Jelenleg is e sokszor „prófétai” munkát végzem itt Bustyaházán, ahol egy több évtizedes elnyomásból kell felrázni a helyi magyarságot, és nap mint nap hangoztatni, hogy élni kell a nyelvnek, kultúrának, amit ránk hagytak az ősök” – írta Takács Mária.

2002-ben 12 gyerekkel indult az első magyar osztály Szolyván a beregszászi főiskola hallgatóinak közreműködésével. Mitro (Szokolova) Henrietta szabad látogatást kapva egy időben végezte a főiskola utolsó évét, s tanította az elsősöket. A diploma megszerzése után is Szolyván maradt. Gyerekek, szülők egyaránt megszerették Henriettát. Idézünk egy hosszabb lélegzetű írásából:

„A magyar iskola, 2002 szeptemberében 12 gyerekkel és jómagammal az élén, kezdetét vette. Persze, mint minden kezdet, ez sem volt gördülékeny. A magam csekély ukrán-, illetve a gyerek úgyszintén hiányos magyartudását nehéz volt összeegyeztetni. De közösen legyőztük az akadályokat. Kézzel-lábbal, rajzokkal, körülírásokkal igyekeztem átadni az anyagot, a gyerekek mindezt hasonló módon tették. De sikeresen haladtunk napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. A gyerekek tudni vágyása motivált.

Majd évről évre új osztályok nyíltak, egyre csak szaporodtunk, gyarapodtunk, nagy örömünkre.

Most 14 elsősünk van (ilyen magas osztálylétszámra eddig még nem volt példa), így vagyunk a négy osztályban 33-an.

Büszke vagyok a tanítványainkra, hogy már életük ilyen korai szakaszában elsajátít(hat)ják ezt a gyönyörű nyelvet, illetve (egy kis egészséges szerénységgel) magamra, hogy itt lehetek, és a többi kollégáimmal együtt taníthatom őket.”

Bazjuk Viktória a szolyvai óvodában dolgozott éveken át. Íme, néhány gondolat egyik beszámolójából: „2003-ban végeztem a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán, óvodapedagógiai szakon. A főiskola utolsó hónapjában értesültem a KMPSZ szórványprogramjáról, és arról, hogy többek között Szolyvára is óvónőt keresnek. Mivel mindenképpen a szakmában akartam elhelyezkedni, elvállaltam az állást. Akkor még nem igazán tudtam, hogy mit is vállalok… A gyerekekkel kölcsönösen tanítottuk egymást: én őket magyarul, ők pedig engem ukránul… Nagyon megszoktam és megszerettem ezt a munkát, s mára már Szolyvát második otthonomnak tekintem. Azt üzenem a mostani pályakezdőknek, hogy ha lehetőségük adatik ilyen szórványóvodában vagy iskolában dolgozni, ne féljenek belevágni, mert annyi szeretetet kapnak a gyerekek és a szülők részéről és annyi élménnyel gazdagodnak, hogy már ezért megéri csinálni.”

Markó (Bíró) Nóra is főiskolásként kezdett dolgozni Kőrösmezőn 2004-ben. Megszerette azt a gyönyörű vidéket. Két kisfia közül az idősebb, Péter, a kőrösmezői magyar óvodai csoport óvodása is volt. (Azóta már máshová költözött családjával.) A kezdetekre így emlékezett:

„Tizenegy első osztályossal kezdtem Kőrösmezőn a tanítást. Először nagyon nehéz volt, de megszerettem a gyerekeket, a kollégákat, a szülőket, s a következő szeptember elsejét is Kőrösmezőn köszöntöttem… Egykori elsőseim ma már kilencedikesek. Megszerették a magyar nyelvet, reményeim szerint tanulmányaikat a Técsői Református Líceumban folytatják majd. Jelenleg gyermekgondozási szabadságon vagyok második kisfiammal. Terveink szerint a kőrösmezői iskolában folytatom majd pedagógusi pályámat, s gyermekeim is itt tanulnak majd.”

Hadar Irén Bátyúból kelt útra, hogy a gyertyánligeti gyerekek óvónője legyen. Íme néhány kiragadott gondolat Irénke több oldalas, érdekes esszéjéből:

„Menni vagy nem menni…? Talán ez volt életem egyik legnehezebb eldöntendő kérdése 2003 nyarán friss diplomával a kezemben…. A döntéshozatalban sokat segített alsó tagozatos tanító nénim, Béres Klára, akit mindig is a példaképemként tiszteltem… Emlékszem a napra, amikor megérkeztem Gyertyánligetre. Négyórás út és pár átszállás után ott álltam a falu közepén. Az emberek jöttek, mentek, megbámultak. Nekem pedig egy óriási gombóc volt a torkomban. Már az első este sírva fakadtam… Az óvodába csak másnap mentem el, meglepetésemre magyarul beszéltek, de még hogy! Kérdezgetnek, szemügyre vesznek, kíváncsi szemmel keresnek rajtam valamit, zavarban vagyok. Voltaképpen kik is ők?! Most, nyolc év távolából elmondhatom: ők a családom. …Én azt hiszem, helytállok. Igaz, még nem vagyok olyan érett és gyakorlatias, amilyen szeretnék lenni, de igyekszem. Sikerült elsajátítanom az ukrán nyelvet olyan szinten, hogy ma már bátran tudok kommunikálni ukrán ajkú emberekkel…. Szerencsém van, egy befogadó közösségbe csöppentem. Nem éreztem azt a megvetést, fölényességet, amelyet gyakran tapasztaltam a főiskolás éveim alatt vásárláskor, utazáskor… Szeretem a munkám a gyönyöreivel és nehézségeivel együtt.  Sajnos az évek múlásával bizony fogyóban van a magyar ember, a magyar nyelv elvesztette azt a megbecsülést, amire annyira büszke volt ez a kis közösség… A kisebb gyerekek szívesen járnak a vasárnapi iskolába, érdekesnek találják, aktívak, de egy 12-13 éves már unja magát, ukránul sutyorog a padtársainak. Ezt nagy csalódásként élem át, ez az eredménye az éveken át tartó munkámnak, az erőfeszítésemnek? Persze, ez nem csak rajtam múlik. Vajon a szülő, aki velem magyarul beszél, miért ukránul szól gyermekeihez? Hová lett a büszkesége gyönyörű anyanyelvünk, hagyományaink, kultúránk iránt, hisz senki nem vette el tőle, önszántából mond le róluk…”

A kárpátaljai magyar iskolákat, közösségünket jellemző gondok fokozottan érintik a szórványvidék magyar iskoláit, óvodáit, a magyar közösséget, ám – Wass Albert szavaival élve – bízunk abban, hogy „...erősebb a baltánál a fa,/ s a vérző csonkból virradó tavaszra/ újra erdő sarjad győzedelmesen”.

Like ItGoogle ItTweet It